Írta: Horváth Fanni

Nem értem… Esélyt sem hagytak megérteni, velem nem beszél senki sem… Kicsi vagyok ugyan, de ha beszélnének hozzám, én megpróbálnám megérteni, mi folyik itt? Anya, segíts!! Te ezt hagyod?? Hagyod, hogy ezt tegyék velem? Hogy darabokra, ízekre szedjenek míg a nevedet kiáltom? Remegek, félek és sírok, semmit sem értek és ÁU! Ez fáj! Én csak haza akarok menni, nem értem miért bánt ez a sok idegen, felnőtt, nagyobbak is nálam, tehetetlen vagyok, rettegek mi lesz, mi jöhet még? De ami ennél sokkal jobban fáj, az az, hogy te is látsz engem, hallasz engem, mégsem jössz ha hívlak. Segíthetnél, de nem teszed.  Nem segítesz, s nem viszel magaddal, legalább vígasztalnál meg, mondj valamit! Jó leszek, megígérem, most sem tudom mit vétettem ellened, de ígérem, többé nem fordul elő, csak vigyél haza! Kérlek, könyörgök! Én félek itt, egyedül. Miért nem segítesz, miért nem értik, hogy ez fáj nekem? Reménytelen, én csak haza akarok menni…

      Mindig is ijesztő volt ez a hely, a nevét sem említem, pedig már jártam itt néhányszor, de sosem tudom haza jutok e, vagy hogy mi minden történhet itt velem. Gyomrom lassan görcsbe rándul ha meglátom, ha hallom hová tartunk, vagy ha éppen csak rá gondolok is… nem akarom… félek. Volt ugyan, hogy könnyedén megúsztam, de sosem lehet tudni, jobb ha ide be sem teszem a lábam, nem akarom. Anyu, kérlek, ne hagyd, hogy bántsanak! Védj meg engem, mert én tehetetlen vagyok. Vegyél fel, vagy csak hagy álljak a hátad mögé, ott jobban érzem magam, ijesztő ez a sok hamis mosoly, a felnőtt pusmogás a vállak fölött, figyelek én is, hátha megértek valamit, hátha kieszelem mire is készülnek, anyu, mire készülnek? Mit akarnak tőlem?? Miért vagyunk már megint itt? Segíts kérlek, jó leszek, esküszöm! Ne tedd ezt velem, ne engedd, hogy megtegyék! Most, mi, hová mész? Miért állsz férre? Nem érted, hogy bántani akarnak?? Már nem szeretsz? Az én erőm hasztalan mindük ellen, kérlek, vigyél haza! Miért szólsz hozzájuk kedvesen? Hát nem velem vagy? Engedélyt adsz minderre? Talán te sem vagyok jobb náluk, én azt hittem fontos vagyok és törődsz velem, én ezt nem értem… ez fáj! Segítség!

      Azt mondod semmi baj, de ez fáj. Hogy minden rendben, de nincs jól ez így. Hogy nem látod? Nem tudom mi vár holnap. Semmit sem tudok. Azt mondod nem lesz vészes, pár perc és mehetünk haza, de ilyen még sosem volt, nem hiszek neked… Nem hiszek a mosolyban és abban sem amit belém beszélni próbálsz. Van, hogy saját magad ráncigálsz, olyankor egybeolvadsz velük, mind ellenem vagytok, egy-ként. Nem vagy jobb, tőled is félek. Ha rá kell gondolnom is rosszul vagyok. Én nem akarom ezt. Ne hazudj, ne ámíts… nem vagyok hülye, ármány készül ellenem. Talán még magad sem tudod, de el fogsz árulni engem, ahogyan minden alkalommal teszed, tudom, már láttam amint megteszed. Lehet, hogy te sem akarod ezt, remélem, de akkor sem fogsz rám hallgatni, akkor sem mellettem leszel. Rimánkodhatok, ígérhetek, minden hasztalan. Próbáltalak kérlelni, hadakozni, dacolni, kiabálni, kérdezni, semmi sem használt. Veled az utolsó bástyám esik el a táblán minden egyes alkalommal, és számomra is nagy meglepetés, de minden alkalommal csalódok újra. Mindig fáj, mindig tőrként szúr szíven. De mi mást is tehetnék, mint hogy abban higyjek, egyszer meggondolod magadat és kiállsz mellettem. A véred, a lányod mellett. Mibe kapaszkodhatnék még ezen kívül? Gyenge vagyok, esetlen és magányos. Én nem akarom ezt, de kérdezett engem valaha bárki is? Nem emlékszem… mégis felettem dönt mindenki, felnőttek, idegenek, vének, férfiak… Tudja vajon bármelyikük is milyen kislánynak lenni a kezük alatt, aki szó szerint védtelen és árva? Hogy milyen a kiszámíthatatlanba vezető szürke folyosókon végigsétálni? Aligha. Tudják vajon, hogy megértem amit mondanak? Időközben felnőttem, figyelek és tudom milyen terveket szőnek, ellenzem mindet! Kérdeztek? Még mindig senki, de már hangosabb lettem és nem felejtek. Üvöltök, ha kell, ordítok, hogy legalább a hangom formáljon páncélt elém, ha már senki sem lép közbe.

     Alkut kötünk, talán végre figyelsz rám. Megegyeztünk, elégedett mindenki! A szöges alku ha le van fektetve, egyértelmű mindenki számára, itt nem lehet baj, elmegyek veled. Remélem, ezúttal utoljára. Mi baj történhet? Elvégre is, már csak olyat tehetnek velem, amire engedélyt adtam, másra nem kerülhet sor, megállapodtunk, akkor elmegyünk. Kis rizikó, menni fog ez, mégis félek, rettegek ismét.  Ez még új, de a szavát adta, elhagyjuk a színt ha másképp lenne, megjegyeztem, ebbe tudok kapaszkodni. Közeledünk, szívem a torkomban dobog, semmi baj, nem lesz semmi váratlan, nagy a hangom, megvédem magamat ha kell. Bízom magamban, másba eddig is hiba volt fektetni. Jól leszek. Én itt vagyok magamnak. Megvan az eredmény, semmi baj, ilyet nem tehet, nincs joga, hát felöltözöm és sarkon fordulok. Győzködheted, hallgatom, engem nem zavar, míg jobb belátásra nem tér és meg nem gondolja magát, én öltözöm és megyek, megbeszéltük, megegyeztem veled. Viszlát! – lépek ki az ajtón, semmi baj, megyünk haza, nyugalom. Vitatkozol velem? Értetlenkedsz? Én sem értem, mi nem tiszta? Előre megbeszéltük, nem hagyjuk, megyünk innen. Igazam van, csak érvényesítettem az alkut, az alku pedig szent, nincs itt semmi férreértés, mégis haragszol rám. Tán rosszat cselekedtem? Rossz lányod vagy, egy semmirekellő? Hol a hiba? Azt mondod szégyent hoztam a fejedre és elhordasz mindennek az utcán… ami megint csak fáj. Látom, haragszol, nem tudom mit vétettem ismét. Mi a baj velem? Talán a hely van elátkozva, még ha senki sem érint, akkor is csak fájdalmat képes okozni, nem akarom többé, haza akarok menni. Nem muszáj velem jönnöd, már nagy vagyok, egyedül is hazatalálok…

Viszlát Anya!