Írta: Horváth Fanni

Szegény Jutka néni is szeretett volna csevegni velem egy keveset, háromszor is megkérdezte “hogyan érzem magam”, “minden rendben van e”, de sajnos muszáj volt megsürgetnem, más különben a főnök leharapja a fejemet. Már így is, ezért az 5 perces kis késésért is rámpirított, bár mikor túlóráznunk kell, olyankor messzire elkerül… pont, mint a legtöbb irodavezető, egy kaptafa mind!

Laci pedig ismét azon munkálkodik, miként tudna elcsábítani egy buliba, végigjárni a kocsmákat és kiengedni kicsit a gőzt. Már mindent bevetett; próbált a kedvemben járni: a legnívósabb helyekre is meghívott, éppúgy, mint a régen oly közkedveltnek számított olcsó lebujokba. Számtalanszor felajánlotta azt is, hogy majd ő vezet, sőt, kifizeti a cehhemet is. Még azt is felhozta, hogy szívesen látna engem egy lánnyal, s természetesen neki is csinálna helyet a kocsiban, hazafelé valamelyik klubból… Hogy fordulhat meg ilyesmi a fejében? Talán nem tudja, hogy én amolyan hűséges fajta vagyok? És természetesen imádom a feleségemet! Pont, mint ahogyan Te szeretsz engem, jó a házasságunk! De egy szó mint száz, újfent közöltem Lacival, hogy bár nagyon kedves tőle, de most nincs kedvem szórakozni, és hogy “jól vagyok”, ne aggódjon úgy értem. De még mindig nem hisz nekem. Lassan 1 éve már, hogy bizonygatnom kell mindenkinek. Azóta is szinte minden reggel, amint belépek az irodába, megkérdezi “hogy vagyok”, “lenne e kedvem meginni vele egy sört meló után” vagy hogy “átmegyek e vacsorázni hozzájuk”. Csak néhány szó és mégis minden nap tudom, hogy gondol rám. Melengető érzés legbelül. S eszembe jut a fájdalom is. Szívembe markol a gyász, végigsuhan rajtam. Te is eszembe jutsz, az, hogy mennyire szeretlek. Hiszen nem szánt szándékkal, de Laci minden szavában ott motoszkál valami fajta sajnálat, némi szánalom. Bár tudom, hogy csak segíteni szeretne, mintha magányos lennék, hontalan árva, de nekem nincs szükségem segítségre, mert mint már mondtam: jól vagyok! Még szép, hogy jól vagyok! Jól kell lennem, vár a munka, barátok, az emberek számítanak rám… nem állhatunk meg minden apró bökkenő miatt, folytatnunk kell amibe belekezdtünk!

Kati is nagyon kedves, tudod, Laci felesége. A múltkor is milyen jót trécseltetek amíg átjöttek Lacival megnézni a meccset! Phú, micsoda meccs volt… Szóval, aranyos tőle, hogy főzne nekem is, hiszen tudom mekkora feladat a férje, s a három gyerekük parancsoló éhsége mellett velem is számolni. De bármennyire hízelgő is, vissza fogom utasítani, hisz az én kis feleségem főztjénél nincs jobb a világon! A munkától fáradt, nehéz nap után szerintem minden dolgos férfi álma egy tányér, tele finom, gőzölgő pacalpörkölttel, attól a nőtől akivel összekötötte az életét. Eztán lezuhanyozni tiszta, forró vízzel, lemosni a hosszú nap mocskát, a sértéseket éppúgy, mint az aggodalmakat és a szomorúságot, s belebújni a pizsamába. Tudod, én abba a robosztus zöld zakóformába, aminek mind a mai napig lyukas a bal zsebe, s állandóan kiesik belőle a zsebkendőm. Te pedig az édes kis kék hálóruhádba, amit annyira szeretek. Odabújok melléd a kanapéra, s minden erőmmel azon vagyok, hogy felmelegítsem rendszerint fagyos kezeid. Mint minden este, ma is nézünk egy filmet, de igazából mindegy is milyen formát, hiszen ha horrort adtak, az ijesztő részeknél behunytad a szemed, s mellkasomba temetted arcodat, s majd ha már elült a veszély, ismét előtűntek riadt kis pilláid, vagy ha épp egy vígjáték került terítékre, ragyogó mosolyod vonta el figyelmemet, mely bármilyen mély éjszakát bearanyozott a számomra. De mégis mind közül kedvenceim a romantikus hangulatú esték voltak, olyankor egymás karjaiba omolva, szinte visszafojtott lélegzettel vártuk a filmvászonra teremtett varázslatos csókot, pont olyat, mint a miénk volt annak idején. Az első csók… hmm, édes, kókuszolajjal átitatott bőröd illata keveredett ajkaid enyhén cseresznyés ízével, érzékeim együttes kényeztetését könnyűszerrel megvalósítva. Leírhatatlan. S azon érzés, melytől ennél már csak távolabbra kerülhetek, sohasem élhetem át újra. Az érzés, melyet közel 1 éve nélkülözni kényszerülök. Hogyan is tudnám mindezt elfelejteni? A foteljében sem ül már senki, magamban társalgok, hiszen szavaim mind csak az üres falról csattannak vissza mogorván, melynek végső árnyalatán annyit vitatkoztunk hajdanán. Gyűlöltem vitatkozni veled, minden bántó szó csak elfecsérelt idő volt, de mit tesz az emberrel a magány, bármit megadnék most, csak hogy újra vitatkozhassak veled, kedvesem. Hiányzol! Azt kell mondjam, egyre jobban. Nehéz lassan megtanulnom, hogy ne reméljek meleg ételt az asztalon, angyali kezeid édes munkáját, meleg otthont, s az akkor még bosszantó figyelmeztetést: “- Vedd le a cipőd, az előbb söpörtem fel!”. Igyekezzek jobban át nem adni magam a kietlen, üres lakás szívmarcangoló látványának? Lehetséges ez egyáltalán? Te jelentetted számomra a családot, s ne gondoljak rá, hogy többé senkim sincsen? Senki aki egy kedves szóval várna itthon, megvígasztalna ha szomorú vagyok, vagy akivel megoszthatnám minden örömömet? Arra, hogy egyedül maradtam a nagyvilágon?! Hogy egy napon még a gyermekvállaláson törtük a fejünket, most pedig már nem is vagy többé? Hogy ne gondolnék reád, Gyönyörűm! Senki sem szólt előre, hogy egyszer ezt kell majd megtanulnom; nélkülözni a pótolhatatlant. Boldog tudatlanságban éltem veled, ketten, nem törődve a gondolattal, hogy az élet így vág majd egyszer arcon. Elvonatkoztatni a hiányodról? Lehetetlen. Te vagy az ételem, melyet minden nap megfőztél, s az italom is, a reggeli kávé mellyel csak te tudtál finoman felébreszteni még egy hétfői reggelen is, egyetlen örömöm, kiért dolgoztam, jövőm, amiért élnem érdemes! Velőtrázó csönd honol, nem csicsereg madár-hangod, elhallgatott a telefon, nem jár az óra sem, az őrláng is csak alig pislákol ha te nem vagy itt.

Nem mondasz semmit? Itt hagytál engem, vitathatatlan. Elmentél, s engem nem vittél magaddal, pedig egyetlen szó nélkül indultam volna útra veled… ma pedig már bármit megadnék, hogy újra együtt legyünk. Remélem, hogy vársz rám, s ha eljön az én időm, véget nem érő szerelemmel zársz karjaidba! De hol van az még? Ki tudja? De én még fiatal vagyok, a végelgyengülés nem fenyeget, s biztosan nem lesz akkora szerencsém, hogy Kharón soron kívül evezzen át velem a Te oldaladra. De talán megsürgethetném a dolgot, mindig is türelmetlen típus voltam. Már nem bírom tovább állni, hogy bele ne túrjak dús, antracit fekete hajkoronádba, érezzem mennyei illatodat, s hogy lelkem végre örök nyugalmat leljen abban a gyönyörű, hamuszürke szempárban, aminek minden szegletét ismerem. 1 év… Fogalmam sincs mire vártam ilyen sokáig. Pedig csak egy rövid mozdulatsor az egész, mindössze néhány lépés, pár perc. Csak fel kell mennem a tetőre, már későre jár, majdnem teljesen be is sötétedett, nem állíthat meg senki sem. Elindulok. Már nem fordulhatok vissza. Nem is lenne értelme. Megteszem. Veled leszek. Lefelé pillantva látom, hogy mély árnyék fogja körbe az épületet… milyen gyönyörű innen a város. Akárcsak sok apró, csillogó gyémánt egy éjsötét bársonytakarón, egészen varázslatos. Itt állok a tömb peremén, 10 emelet magaban, s alattam csak a zord beton járda vicsorog. A siker garantált. Megteszem. Meg kell tennem. Elsősorban magamért, hiszen ember nincs aki ezt tovább el tudná viselni. Szeretném megtenni, hiszen szeretlek és Veled akarok lenni.

De pont azért sem szabad megtennem, mert szeretlek, nem lehetek íly önző. Hiszen te is szeretsz engem, s nem ezt akarhatnád. Hanem arra noszogatnál, hogy folytassam, legyek boldog, és szeressek. De pedig én szeretek most is. Olyan falánk szerelem az enyém, mely egyetlen csepp helyet sem hagy, s elevenen fal fel engem, bekebelezvén egész szívemet, s ez így is van rendjén. Az egyetlen dolog ez, mi még melegíti lelkemet, velem van, egy darab belőled, s ami még elválaszt az élőholt léttől. Inkább hátrébb lépek, hiszek benned, s vissza megyek a lakásunkba. S ím, a sivár ház, mely ennél messzebb nem is lehetne hajdani otthonomtól. A fotel még mindig üres, élettelen szürke minden, az ágyam is bevetetlen, de érzem, hogy velem vagy. Egyszer majd együtt leszünk, megölellek, s forró csókot nyomok homlokodra. Igyekszem kivárni az alkalmat, de addig is élni fogok, nap nap után, és minden reggel újra elmondom Lacinak, hogy:

“Jól vagyok!“.